A BALATON KELETKEZÉSE
Történelem, legendák
A Balaton víztükre csaknem pontosan a Dunántúl közepén csillog, fekvése északkelet-délnyugati irányú. Északon a Dunántúli-középhegységhez tartozó, kemény kőzetekből felépült hegyvidék, a Balaton felvidék szegélyezi, nyugatról és délről a Zala-somogyi-dombvidék homokból és agyagból álló szelíd dombjai és a közéjük ékelődött tőzegmezők keretezik. Keleten a Mezőföld határolja, amelynek felszíne 60-80 m magasan emelkedik a tó tükre fölé, majd meredek falakban szakad le a tóra. A természet örökös változása hozta létre hosszú évmilliók során e sokrétű, színes tájat. Maga a Tó viszonylag fiatal képződmény, 22000-20000 évre teszik korát. A Balaton vidékén észlelhető legrégibb felszíni maradványok a karbon időszakból származnak. Hatalmas hegység húzódott ekkor a mai Balaton déli partján. Ez a hegység elsüllyedt, ma csak csúcsai látszanak ki a későbbi lerakódások rétegei alól. A perm időszakban, (240-200 millió évvel ezelőtt) keletkeztek a Vörösberény-Badacsonytomaj térségben található vörös homokkövek. Ezek máladéka és pora is vörös színű, az ezeken képződött talajon kitűnő bor terem és szép erdők díszlenek rajta.

A triász időszak elején a Földközi-tenger őse, a Thetys hazánk területéből szigetvilágot varázsolt, a tenger üledékéből pedig különféle kőzetek képződtek. Lemezes dolomit rakódott le, amire palás és homokköves rétegek települtek. E kor legrégebbi képződménye a mészkő és a márga is. A márgára dolomit települt, a Keszthelyi-hegység, a Balaton-felvidék dolomitjának zöme ekkor képződött a tengeri üledékből.
A júra és kréta időszakban szárazulat volt e vidék. A Sümeg-vidéki vöröstarka agyagok az éghajlat fokozatos felmelegedéséről és a táj elsivatagosodásáról tesznek bizonyságot. Az ezt követő földtörténeti évszázadokat is a sivatagi klíma jellemzi, melyek idején újra tengerek borították e térség felszínét.
A miocén és pliocén időszakban (25-5 millió év) erős kéregmozgás működött a mai Kárpát-medence területén. A hegyek lesüllyedtek és a helyüket sekély vizű tenger borította. A tenger egyik öble a folyók beömlő hordalékának hatására fokozatosan lefűződött, s az így keletkezett beltengert, melynek vizét a beömlő folyók elédesítették Pannon-tengernek nevezi a tudomány. A tenger vizében kevés állatfaj élt, de ezek hihetetlen tömegben. Leggyakoribb volt közöttük az úgynevezett kecskeköröm, melyet a balatoni emberek bevontak a Tó keletkezésének mondájába is, s mely tulajdonképpen kagylóbúb. A Pannon-tenger homokjának maradványa a Salföld és Kővágóörs közötti természeti tünemény, a Kőtenger, melynek egykori homokját a hévizek összecementálták, későbbi kéregmozgások, majd a fagy darabolták. A Somogyi-halomvidék is egészében ebből az időből származik.

A pliocén időszak végén újabb kéregmozgások tördelték a mélyebben fekvő rétegeket, vulkáni működés indult meg, melynek emlékei a Balaton vidék bazalthegyei. Ezek közül is a legszebbek a Tapolcai-medence tanúhegyei, többek között: Badacsony, Szentgyörgyhegy, Csobánc és Szigliget. A Balaton déli, somogyi partján a vulkáni tevékenységnek köszönhetik létüket Balatonboglár és Fonyód dombjai is. Az utóvulkáni működés legnevezetesebb emléke a Hévízi-tó, -melynek gyógyhatású melegvize ezreket vonz e vidékre- és a szénsavas és vasas ásványvizek forrásai Balatonfüreden, Csopakon és Kékkúton.
A balatoni táj képének alakulásában a Balaton-árok újpleisztocén kori besüllyedése hozta a legjelentősebb változást, ekkor a mai képével egyező alapformái alakultak ki. A tó teknője a vizet át nem eresztő agyag üledékében alakult ki, vizét az eső, hó és a befolyó vizek halmozták fel. Mai vízgyűjtő területe meghaladja az 5000 négyzetkilométert, a Zala folyón kívül Balaton-felvidéki patakok sora - melyeket a helyi ember Séd néven ismer -, somogyi és parti források táplálják.
A Tihanyi visszhang és a kecskekörmök regéje
Garay János mondája alapján

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.

Sok kinccsel ért fel a nyáj
Mely a hegyen legel.
Még többel a leányka
Szépsége ékivel.

Szemének, éj-hajának,
Arcának párja nincs:
Csak rózsabimbó ajakán
Van néma bús bilincs.

"Adj szép leány nyájadból
Egy csésze friss tejet
Beteg fiam számára
S megoldom nyelvedet."

Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály,
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának
A szép királyleány
S a szót a víz királya
Megoldotta ajakán.

S csengőbb lőn szép
(ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde:
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg
A leánykát a vad negéd
Hallván, mi szép, mi
(bájos
Most ajakán a beszéd.

Mint pénzfukar
(kincsével
Bánt nyelve bájaival;
Nem zenge csak
(magának
E csattogányi dal

Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt

Testvérnek és barátnak
Irigyen zárta be,
Az esdö szerelemnek
Nem nyílt meg kőszíve

Amily hamar megnyerte
Sok ifjúnak szívét,
A rózsaláncot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös varázsszerelmet,
Mely méreg lett szívén.

A tónak ősz királya
Haragra gyúlt ezért
A bérctől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bérc tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt;
Három nap három éj,
(mint
Itélet napja dúlt.
A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn
(veszett-
A tó máig is kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartá máig
Ki tudja, mely üreg?
Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható-
De bárki megszólítja
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon.
Mellyel vétett neki.

S ki csengő szép szavával,
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt.

Most- bárki szóljon hozzá
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.
A TIHANYI VISSZHANG

Tihany egyik legismertebb jelensége a visszhang volt. Valójában a XVIII. század közepe óta létezik, azaz a jelenlegi apátság felépítése óta. Ugyanis a Visszhang-dombról elkiáltott szavak a több mint 300 méterre lévő apátság északi oldaláról verődnek vissza, 2 másodperc alatt téve meg az oda-vissza közel 700 méteres távot. Ezalatt gyors tempóban elmondható egy hexameter, amely csendes időben jól hallhatóan visszaverődik. Közismert visszhangpróbáló szövegnek számított Kisfaludy Károly "Mohács" című verséből az alábbi idézet:

"Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntelek."

A domboldalra állítottak egy kis oszlopot, melyet echókőnek neveztek; innen kellett a templom felé kiáltani. Echónak a helyiek nevezték a visszhangot. Ezt a kifejezést használta Csokonai Vitéz Mihály is "A Tihanyi echóhoz" című versében, amelyet a költő Balatonfüreden írt 1798-ban. Vörösmarty Mihály is írt róla verset, de legismertebb mind között Garay János visszhangról írt regéje, amelyet a kcskekörömárusok kívülről fújtak.

Már a század elején észrevették, hogy a visszhang ereje egyre csökkent. Többnyire az újonnan épült villákat hibáztatták. Különösen a Hevesi-nyaralót okolták, s nevezték el "visszhangrontó"-nak. Azóta bebizonyosodott, hogy inkább az időközben a domb és a templom közé ültetett fák megerdősödött lombja a "bűnös", s legalább ennyire az utóbbi időben, különösen a nyári hónapokban megnövekedett, zajjal járó idegenforgalom. A visszhangnak, mint idegenforgalmi nevezetességnek, kirándulócsalogatónak a felhasználása már a múlt század végén többekben felmerült. A balatonfüredi Balaton-egylet például a Visszhang-domb közelében egy kunyhót építtetett, s megállapodott a telek gazdájával, hogy nála az alkalmi kirándulók mindig kaphassanak tejet, vajat, kenyeret, túrót, bort. Egyéb próbálkozások is történtek a domb felhasználására. A század végén Jalsovits Alfréd bencés szerzetes csillagvizsgálót kezdett építeni a Visszhang-dombon, de a munkálatok rövid idő múlva abbamaradtak. Amikor 1925-ben Tihany vízvezetéket kapott, a víztárolót a Visszhang-dombra építették. Ma már nem víztartályként működik; tetején éttermet alakítottak ki.
TIHANYI ALTEMPLOM
A TIHANYI KECSKEKÖRÖM

Tihany másik nevezetessége a "tihanyi kecskeköröm". Valójában ez egy Pannon-tengerben élt kagyló - a Congeria ungula caprae - maradványa. A kagyló jóval nagyobb volt, de mára csak a kemény háromszög alakú sarka maradt meg. Más kagylók és csigák is megmaradtak a pannóniai rétegekben, de ismeretségében messze elmaradtak a kecskeköröm mögött. Pedig a két háború között a Cardium apertum nevű kagylót "úri főkötő", vagy "menyasszonyfőkötő" néven árulták a tihanyi gyerekek. Lelőhelye a Fehérpartokon volt, de ép alig volt közöttük, mert a törékeny héja ásás közben könnyen összetört.

A kecskeköröm híressé válásában nagy szerepe lehetett Garay János regéjének, amelyben leírta a tihanyi visszhang és kecskeköröm keletkezésének meseszerű történetét. A kikötőbe érkező kirándulókat a helyi gyermekek azonnal körülvették, és igen rámenősen kínálták pár fillérért marokszámra a kecskekörmöket.

Kedves színfoltja volt a gyereksereg a kikötőnek, több visszaemlékezésben, útikönyvben olvashattunk róla. A kagylómaradványok nagy számban kerültek elő a Gödrösben és a Fehérparton, néhány méterrel amai Balaton vízszintje fölött. Főleg a gödrösi "kecskekörömbányák" voltak gazdagok. Itt egymást érték a tihanyi gyerekek által vájt gödrök; innen származik a mai Gödrös elnevezés is.
TIHANY RAJZA
A BADACSONYBAN TALÁLHATÓ RÓZSAKŐ LEGENDÁJA

A Kisfaludy-ház felett található az a hatalmas asztalszerű bazalt, amit Rózsakőnek neveznek. Valamikor a régmúltban gurulhatott le a hegy oldaláról. Nevét Szegedy Rózáról kapta, aki a hagyományok szerint Kisfaludy Sándorral szokott rajta üldögélni. valószínűleg ez magyarázza a vele kapcsolatban született legendát is.

"Hogyha egy leány meg egy legény ráül a kőre , háttal a Balatonnak, egymás kezét fogva, még abban az évben egymáséi lesznek. De az is elég, ha a leány ül a kőre háttal a tónak, rágondol szerelmesére és felsóhajt. Akire gondol, annak a szíve érte fog dobogni."
A Balaton születése

A legenda szerint a történelem előtti időkben valaha óriások lakták be a tájat, amit a Jóisten is örömében teremtett. A Badacsony tágas fennsíkján élte mindennapjait Balaton, az utolsó óriás lányával, Haláppal.
Jó viszonyban voltak a hegy lábán elő emberekkel, Halápnak játszótársa is akadt közöttük. A fiatal emberleány azonban gyorsan felcseperedett és végleg elhagyta óriás játszópajtását. Halápot hamar elemésztette a bánat, amit az egyedüllét miatt érzett.
Miközben Balaton leánya síremlékét építette, egy nagy kőre lelt. Emlékezett rá, hogy valaha réges-régen ez a kő a sellők oltára volt. Amint megemelte, elveszítette egyensúlyát, és a súlyos teher maga alá temette. Az elmozdított kő alól víz tört föl és csak folyt megállíthatatlanul. Míg egy napon az emberek arra ébredtek, hogy a hegy lába előtt szelíden hullámzó tó ringatja lágyan a Nap sugarait.
A nagy vizet azóta is Balatonnak hívják.
Tűz - avagy a szenvedély

Sokmillió éve történt, hogy a Föld szelleme szerelemre lobbant a Balaton helyén hömpölygő tenger úrnője iránt. Az isten heves vágyakozásában színpompás tűzijátékkal próbálta elkápráztatni őt. Felszaggatta a földet, és erejét fitogtatva hatalmas bazaltsziklákat dobált a magasba. Az óriás kövek égzengető robajjal zuhantak a földre. A környék minden egyes szikla súlya alatt megrázkódott. Az istennő, mivel fiatal volt még és szerelem dolgában tapasztalatlan, szűzies félénkséggel figyelte a látványos bemutatót. Ám a föld szellemének vágyakozása egyre vadabb és szenvedélyesebb lett, s az istennő reszketni kezdett a félelemtől. Jól ismerte tengerének minden zegét-zugát, és félelmében a mai Balaton közepén húzódó barlangba menekült. Amint a föld szelleme észrevette, hogy szerelme eltűnt, keresni kezdte őt.

Még a tenger vizét is felszippantotta, hogy az istennő nyomára bukkanjon. Mivel ekkor sem találta meg, rettentően bánatos lett, és bánatában a földre rogyott. Belesüppedt a földbe, s hosszú testének nyoma megmaradt. A zuhanás betemette az istennő rejtekének bejáratát, amin csak egy szűk nyílás maradt, épp akkora, hogy a szerencsétlenül járt istennő könnyei kibuggyantak rajta. Az ő forró könnyeiből lett a Balaton vize. Az ő könnyei törnek elő az egykori vulkánok után maradt kráterek mélyéről. A föld szellemének erejét, szerelmének szenvedélyét is ez táplálja, s az egykori színpompás tűzijáték helyén magasodó hegyek oldalán érlelődő szőlő nedvében kel új életre. Innen a környék boraiban rejlő tüzes szenvedély és visszafogott selymesség. A szerencsétlenül járt istennő könnyeinek íze a föld szellemének szenvedélyével és erejével keveredik bennük.
Az utazó, aki e hajdani legenda földjére lép, belekósthat a szenvedély, az ártatlanság, a tiszta, gyermeki öröm, de a tengermély bánat ízébe is. Az érzelmek kimeríthetetlen gazdagsága egyetlen este során megérinthet mindenkit, aki e tájra látogat. Elég, ha egy szabad nyári estén kedvesünkkel részt veszünk egy néptánc bemutatón, bórkostlón vagy népdal esten, esetleg felkeressük valamelyik környékbeli templomot, és a jóleső hűvösben orgonamuzsikát hallgatunk, netán belevetjük magunkat a számtalan nyári fesztivál közül az egyik forgatagába, és hagyjuk, hogy magával ragadjon a tánc, a zene lendülete.
A hableány regéje

A Badacsony vasútállomás körüli részének itt-ott még ma is, de néhány évtizede általánosan használt elnevezése Hableány volt.

"Egykor a Badacsony Tűzhányó volt. A tűzhányó hegy ura meglátott egyszer egy csodálatosan szép lányt, szerelmes lett belé, s a bérc oldaláról leste, csalogatta szerelmét. Hívására meg is jelent a Hableány és a hegy ura akkor látta, hogy sellő. A sellő után a tóba vetette magát, hogy elérje kedvesét. Így aludt ki a vulkán és ezért hableány a neve Badacsonynak."
Kékkúti ásványvíz

Veszprém megye legkisebb települései közé tartozik Kékkút. Kékkút ásványvizével vált nevezetessé. A vulkáni tevékenység utolsó szakaszában fakadt forrást már a rómaiak is ismerték, hasznosították. Theodora néven vált ismertté, mivel a legenda szerint a bizánci császárnő legkedveltebb itala volt ez a vasas ízű szénsavas forrásvíz. Több évszázadon át, egészen az 1930-as évek elejéig mégis szabadon, felhasználatlanul folydogált a kútból az értékes ásványvíz.
Nemesgulács, Eőry kúria, Sobri Jóska, Répa Rozi

A LEGENDÁS BAKONYI BETYÁROK

1895-ben 100 holdon felüli birtokos egyedül Eőry Miklós volt, a hagyomány szerint itt szolgált Répa Rozi, Sobri Jóska híres betyár szeretője. Az Eőry kúriában töltötte gyermek és ifjúi éveit Keresztury Dezső, az épület jelenleg az óvodának ad otthont.

SOBRI JÓZSEF 1810-ben született, s 1837-ben hunyt el. Ő volt tehát a Tapolca melletti Ürgelyuki csárda híres betyárja.

Mayer Dénes a következő lírai összegzést írta a Tapolcai Világlap hasábjain Sobri Jóskáról:

"Répa Rozi volt Sobri Jóska szeretője. Sobri Jóska volt az ország legdelibb betyárja. Ifjú, bátor, csodaszép,  legények büszkesége, asszonyok bálványa. Vér nem tapadt kezén. Kincset nem gyűjt, szegény embert nem bánt. Amit úrtól, paptól, zsidótól elszed: felosztja a szegények közt. A Bakony az ő országa, bujdosó legény kísérője. Senki se tudja azt: ki volt az apja-anyja. Senki se tudja azt, hol volt az elmúlás."

Mayer Dini bácsi gyűjtéséből idézem azt a részletet is, melyben egy korabeli angol úr szemszögéből ismerjük meg Sobri Jóska sorsát:  "Megérkeztünk a bakonyi erdőségbe. A Dunától szinte Horvátországig összefüggő dombvidék terült el, s mindenütt sűrű erdő borítja, ahol bizony rablóbandák is menedéket találhatnak, mint ahogy tanyáznak is benne elegen. Rablókat illetően nem vagyok túlságosan hiszékeny, de annak nagyon is hitelt adok, hogy ezen a környéken mindig akad belőlük, s be kell vallanom, nagyon nem tetszett nekem annak a tíz-egynéhány fickónak a képe, akik kocsink nyomába szegődtek. Mikor megérkeztünk Tapolcára, s igen szerették volna megtudni, továbbmegyünk-e még aznap este, megpróbáltam kifaggatni a fogadó pincérét, ő azonban tagadta, hogy gyanúmnak bármi alapja lenne. Amikor azonban kissé a sarokba szorítottam, beismerte, hogy a faluban látták Sobri tizennégy emberét asszonynak öltözve, s mint mondta, az egész környékre őrjáratot küldtek szét az elfogásukra. Jó ideje voltunk Magyarországon, de Sobrinak eddig a nevét se hallottuk, pedig most alighanem az ő birodalmába tévedtünk. Azóta Sobri nevét egész Európa megismerte, s a halálával még azt is elérte, hogy nevét népdalba foglalják. Szerte az országban katonákkal kutattak utána, már hosszú ideje vadásztak rá, amikor valaki besúgta üldözőinek, hogy éppen egy bizonyos kocsmában iszik az embereivel. Még mielőtt a betyárok észbe kaptak volna, egy lovas osztag körülfogta őket, de ők még nem adták föl a reményt, hogy bemenekülhetnek az erdőbe, mindenre elszántan megpróbálták hát átverekedni magukat a katonák között. Sokan elestek a csetepatéban, betyárok is, katonák is, az osztag vezetője is csak hajszál híján menekült meg. Amikor elindult Sobri felé, mert élve akarta elfogni, a betyár előrántotta övéből pisztolyát, s a tiszt homlokának szegezte. De Sobri már korábban megfogadta, hogy nem hagyja magát élve elfogni, s mikor látta, hogy úgysem menekülhet - maga felé fordította a pisztoly csövét, és agyonlőtte magát…"
Balatoni bőség legendája

Sok idővel ezelőtt Krisztus urunk és Szent Péter gyalog bejárták a földet, hogy megtapasztalják, hogyan élnek az emberek. Jót is, rosszat is láttak eleget.

Vándorlásuk közben eljutottak a mi vidékünkre, s megpillantották a Balatont. Éppen nyugovóra készülődött a nap, de utolsó sugaraival még megvilágította a szelíd dombok, lankák csipkéit, s néhány pillanatig arany hidat vert a víztükörre. Krisztus urunk gyönyörködve állt a kék tó partján, s Szent Péterhez fordulva így szólt: Látod Péter ezt a gyönyörű vidéket? Napsütötte domboldalakon szőlő virul, a mezőn kalász érik, a tóban halak sokasága úszkál - itt biztosan boldogok az emberek. Szent Péter igen fáradt és éhes is volt, nem nézte a tájat, inkább figyelte, mennyit kell még gyalogolniuk, hogy egy falut érhessenek, és végre jóllakhassanak. De az Úr nem sietett. Leült a tó partjára, fáradt lábát a vízbe áztatta, s a kedvtelen Pétert is maga mellé ültette.
Amint így üldögélt, arra jött egy öreg halász. Vállán tarisznya meg egy kulacs lógott. Melléjük érve illendően köszönt: Adjon Isten jó estét!
Adjon Isten neked is! - válaszoltak a vándorok. Messze van e a falu? - kérdezte sietve Szent Péter.
Az bizony messze - felelte a halász -, de itt a kis kunyhóm, szívesen látlak benneteket éjszakára és megosztom veletek szerény vacsorámat, ha meg nem vetitek. Az Úr szeretettel nézte az öreg napsütötte arcát és szelíden kérte: ADJ INNOM!

A halász restelkedve szabadkozott, hogy csak víz van a kulacsában, mert ő szegény ember és nem telik borra, de Krisztus urunk jóízűt ivott a friss vízből. Nyárson sült halat, hozzá barna kenyeret falatoztak, aztán nyugovóra tértek.

Reggel a halász különös fényre ébredt: az egyik vándor feje alatt a párna helyett fényes nap tündökölt, takaróként használt kopott köpenyén a hold és a csillagok ragyogtak. Azt hitte álmodik.

Reggel a vendégek útra keltek. Megköszönték a szállást, a Krisztus urunk megáldotta az öreg halászt jóságáért, hogy kulacsában a víz ezentúl borrá változzék, tarisznyájából sohase fogyjon ki a kenyér, s a Balatonból a sok hal.

Az áldás megfogant. A Balatonból azóta sem fogyott ki a hal, széles e vidéken azóta is vendégszerető emberek élnek, akik szíves szóval, zamatos borral kínálják a hozzájuk betérő szomjas utasokat, mert minden vándorban az Urat vélik fölismerni.